Panna cotta

Bevallom őszintén nem nagyon értettem a nagy Panna cotta lázat, amit néhány blogon tapasztaltam. Talán ez arra vezethető vissza, hogy nem vagyok nagy puding illetve rezgő étel kedvelő. Ha már itt tartunk nálam a puding soha nem egy formában szépen kihűtött és kitálalt desszert, hanem inkább egy nagyon-nagyon sűrű forró csokira hasonlít, vagyis mikor már besűrűsödött akkor azon melegében el is fogyasztom. Azon kívül a panna cotta ízét el sem tudtam képzelni, olyan semmi extra, jellegtelen, semleges és édes íznek képzeltem.
Aztán mikor annyi helyen megjelent azt gondoltam ennyi ember egyszerre csak nem téved. Nekem is próbát kéne tennem. Ekkor már vonzott az elkészítése, de a zselatinlap használatától megijedtem. A zselatin használatát is egy mágikus és nehéz dolognak gondoltam.
Hát jelentem nem volt vészes így az első próbálkozás után. És az íze, hát az is remek volt. Nekem nagyon bejött. Persze van még mit csiszolni a panna cotta készítő tudományomon és be kell szereznem pár helyes kis formát is, mert biztosan fogok még próbálkozni vele.

Mielőtt belevágtam a sajátomba rengeteg receptet elolvastam. Amiben különböztek talán az a zselatin  mármint hogy lap vagy port használjuk, illetve ha lapot akkor mik legyenek az arányok.
Végül ezt a receptet választottam mentornak. Így elsőre nem is sokat változtattam rajta, de a sok utánaolvasás hatására zselatin ügyben már nem rettegtem és felvállaltam a kockázatot, hogy inkább kevesebbet teszek bele, mintsem hogy életem első nagy próbálkozása zselatin ízű legyen.

Hozzávalók

4 dl tejszín (30%)
2 dl tej (2,8% és UHT, mert általában ez van otthon)
5 dkg cukor
1 vaníliarúd
3,5 lap zselatin

Elővettem a rég óta féltve őrzött vaníliarudamat és félbevágtam, majd kikapargattam a belsejét. (Ezt a receptet már csak ezért is nevezhetjük úttörőnek, mert még soha nem használtam igazi vanília rudat. Legközelebb jobban is kell ügyelnem a kikapargatáskor, hogy a barna rostok ne menjenek a magokkal együtt!). A vaníliaszemek és a vaníliarudat is a tejbe raktam és elkezdtem felforralni a tejet folyamatos kevergetés mellett. Mikor már meleg volt a tej, akkor hozzáöntöttem a tejszínt is és felforraltam.
Amikor felforrt hozzáöntöttem a cukrot és megkevertem, majd kitettem hűlni. Hűlés közben is kevertem rajta párszor, majd mikor langyosra hűlt akkor hozzáraktam a zselatinlapokat. A lapokat én előtte egy kicsit beáztattam vízbe. Tényleg csak átforgattam benne mindkét oldalát, aztán már dobtam is őket a tejes tejszínbe. Még egy keveset hűtöttem miközben néha megkevertem, majd poharakba öntöttem. Egy éjszakára a hűtőbe tettem.
Tálalás előtt a poharakat meleg vízfürdőbe mártottam, hogy könnyedén kijöjjön a formából.

A panna cotta küldetés projekt ezzel még nem ért véget, de hatalmas lépést tettünk előre! Már megkedveltük egymást - tehát a java még hátra van!

Még egy projekt...

Akkor vegyük csak szépen sorra őket:
1. Fánk
2. Panna cotta
...és akkor most még egy
 3. Méteres kalács

Nem is tudom, kicsit el is bizonytalanodtam ettől a sok-sok projekttől. Megmondom, hogy miért. Nagyon tetszenek és lelkesítőileg hatnak rám, mondhatnám motiválnak. Ugyanakkor félelmet is keltenek bennem, mert nagyon kevés időm van. És ha már belevágtam a projektekbe, akkor nincs más megoldás csak a TÖKÉLETESSÉG. És ahhoz idő kell, ráérős idő. És csináljam bármilyen tudományosan, akkurátus pontossággal megtervezetten a time managementemet, na időből nekem kevés van. És ezért félek bevenni egy harmadik projektet is. Bár nagyon nagyon szeretnék sütni egy méteres kalácsot. Különleges érzelmi kötelék fűz ehhez a sütihez és ezer éve nem ettem már. Pont ideális, hogy végre én magam készítsem el. És a másik két projekt, ami már félig kész? De még ott is kellene idő a tökéletesítéshez.  Nem akarok csalódni és rossz érzést generálni magamban, ha mégsem sikerülne úgy, ahogy elterveztem. És a határidők is eléggé közeliek....
Azt hiszem szépen átgondolom a megvalósítás sorrendjét, mindent megtervezek és alaposan előkészítek és akkor mindhárom sikerülni fog. Amelyiknek határidőre kell elkészülni azt szépen előre veszem, és a többi meg majd követi szép sorjában. Rendben lesz ez így! De máris változtatok a sorrenden, mert az előbbi az ötlet megszületésének sorrendje lesz, ez meg a megvalósítás sorrendje:

1. Panna cotta
2. Fánk
3. Méteres kalács

A terv további részleteit még csiszolom és pontosítok - és erre ott lesz a hétvégém. Ha már a megvalósításra nem lesz lehetőség vagy legalábbis nem lenne ideális. És ki tudja, még az is lehet.
Lényeg az alapos tervezés! Én rajta vagyok!

Fánki groove

Képes beszámoló a fánk projektről

Összesítés

1. A fánk nagyon jó dolog és szeretem! (Ezt eddig is tudtam)

2. Elkészítettem életem első klasszikus kelt tésztáját (ezt eddig nem mertem még kipróbálni)

3. Nem csak olajban lehet finom fánkot sütni! (Ezt csak remélni mertem, mert az olajban sütéshez nem ideálisak a körülmények az amerikai vagyis francia típusú konyhában, ahol ráadásul remek de csupán szénszűrőkkel ellátott szagelszívó adott!)

4. A VKF-re még tökéletesítem, de már alakul! (Azt remélem tuti lesz ha kialakult!)

Nincs itthon kenyér!? Sütök egyet

Bevallom nem vagyok (legalábbis nem voltam) az otthoni kenyérsütés elkötelezett híve.

Hogy mi ennek az oka? Régebben még jópár évvel ezelőtt volt nekünk is kenyérsütő gépünk. És Anyu és Apu lelkesen sütögettek is kenyereket. Ami nekem eleinte borzalmasan nem ízlett, mert gumis volt és tömör. Nem volt olyan lágy és levegős mint a bolti kenyér. És az én kis ízlésvilágom már erőteljesen hozzászokott a bolti kenyér ízéhez. Bevallom ahhoz, hogy el tudjam hagyni a fehér vagy félbarna kenyeret, ahhoz is rettenetesen hosszú évek kellettek. Régebben egy rozskenyérrel ki lehetett volna kergetni a világból, mert keserű és savanyú volt egyszerre és a liszt a tetején.... (Nem vagyok egy por halmazállapot kedvelő! Nekem a cukor is kristály és nem por!) Aztán ahogy teltek múltak az évek és ahogy magamtól elkezdtem arra törekedni, hogy egészségesebb dolgokat fogyasszak és egészségesebben éljek megkedveltem a rozskenyeret, a teljes kiőrlésű lisztből és magokkal készült kenyereket és fokozatosan szoktam le a fehér és félbarna kenyerekről. Mondhatom, hogy mostanra már egyrészt viszonylag kevés kenyeret fogyasztok és fehér vagy félbarna kenyeret alig. És amikor nagy ritkán hozzájutok teljesen más az íze és nagyon finom, nagyon tudnám enni.... Mert bárki bármit mond, az egészséges kenyérnek más íze van. Ma már ezt is szeretem és ízlik. Azt hiszem ez volt a kulcs abban, hogy ma már az étrendem szerves részeivé válhattak. Mert lehet valami nagyon egészséges és hasznos, ám ha nem ízlik, akkor megette a fene. (Vagyis megeszi a fene, de én ugyan nem!)

És akkor mégis hogyan kaptam kedvet a kenyérsütéshez? Nem máshol mint Morzsókánál, Természetesen egy szokásos lánybuli keretében készült egy saját készítésű diós kenyérrel. És ha azt mondom finom volt, az nem elég. Na akkor és ott elhatároztam, hogy én is fogok sütni ilyen kenyeret.

Ennek ma jött el az ideális pillanata, hiszen hazaérve realizáltam, hogy nincs itthon kenyér. 

És akkor jött az ihlet és a lelkesedés - van itthon szárított paradicsom és olívabogyó. Hát akkor ne egy egyszerű kenyér legyen, hanem egy mediterrán kenyér.  És meg is sütöttem, sőt az első finom szeletet már el is majszoltuk belőle!

A recept itt található.

Kedvenc krumplilevesem

Gyerekkorom óta egyik kedvenc levesem a krumplileves, de kizárólag a fehér, tejfölös krumplileves.  Ha nem hófehér (hanem mondjuk rózsaszín) és nem tejfölös (hanem ecetes) akkor azonban rögtön kegyvesztett lesz, azaz akkor már nemhogy nem a kedvencem, de nem is eszem olyan jóízűen. Már ha egyáltalán megeszem!

A kedvenc krumplilevesem hozzávalói

0,5 kg krumpli
1 babérlevél
1 gerezd fokhagyma
1 ek. liszt
1 kis pohár tejföl
só
bors
víz

A krumplit meghámozom és felkockázom. Felöntöm annyi vízzel ami bőségesen ellepi a krumplit (kb. másfélszer annyi vízzel), beledobom a babérlevelet és a megpucolt fokhagyma gerezdet megsózom és felteszem főni. A levest felforralom és addig főzöm amíg a krumpli meg nem főtt. Amíg fő a leves, addig előkészítem a tejfölös habarást. Majdnem egy pohárnyi tejfölt (egy keveset félretettem, hogy tálalás után is tehessek bele még a levesembe) összekevertem 1 evőkanálnyi liszttel. Akkor ha úgy érzem hogy túl zsíros a tejföl és nehéz lesz összekeverni, akkor szoktam még egy evőkanálnyi tejet is hozzáönteni. A tejfölös habarásra a leves levéből szoktam egy kicsit hozzákeverni és ez után öntöm rá a kész levesre a habarást. Elkeverem és még egy pár percig főzöm.
Én imádom megszórni egy kevés őrölt feketeborssal és még egy kanálnyi tejfölt is szoktam beletenni. Akkor igazán finom, amikor kellemesen meleg, borsos és a tejföl miatt savanykás.
Szerintem télen és nyáron is nagyon finom.

Egyet nem értek igazán, bár ez nem csak erre az ételre igaz. Miért van az, hogy megfőz valamit úgy ahogy a legjobban szeretem,szigorúan ragaszkodom a recepthez, amit anyutól tanultam és nagyon nagyon finom is lesz, ugyanakkor mégsem olyan az íze, mint amikor nem én hanem anyu készítette. Ezt tényleg nem értem. Jó biztosan sok minden múlik az alapanyagokon vagy a víz minőségén vagy ezer más apróságon, de ha ezeket a hatásokat kiszűrnénk és  szimultán, egymás mellett ugyanazon alapanyagokból és ugyanazon eszközök segítségével készítenénk azt hiszem akkor is igaz lenne ez.
Szóval miért van, hogy az anyukák vagy a nagyik főztje mindig egy fokkal jobban ízlik?

Én bizony belevágok!

Tegnap olvastam a VKF következő fordulójáról! És elhatároztam, hogy ezúttal fakanalat ragadok és felsorakozok a nemes cél érdekében és Vigyázz Kész Főzz!

Szóval tegnap óta fánkokon és a hozzá passzoló önteteken jár az agyam.
A fánk koncepció már körvonalazódni látszik, de bevallom az öntet okoz némi fejtörést!  Nem baj, mert még csak kedd van és a nemes feladatra a hétvégét szemeltem ki! :) Szóval addig a fejemben  keringenek a fánkok!
És még valami vicces, tegnap mikor megtaláltam a témát a fánk alakú nyakláncomat viseltem.

Lencse-minestrone

Karácsonyra kaptam pár szakácskönyvet, ebből az egyik egy régóta vágyott kedvenc - Dolce Vita Magyarországon. Mondanom sem kell, hogy megörültem amikor a két ünnep között a kb. kétszázadig átlapozás és tanulmányozás alkalmával elhatároztam, hogy az újévi lencselevest a benne található recept alapján fogom elkészíteni.
Egyik régi nagy kedvencem az olasz konyha és mikor a tésztákon és pizzákon túl felfedeztem a minestrone levest, már akkor tudtam, hogy ezt soha nem fogom tudni megunni. Éppen ezért tetszett meg ez a recept is a könyvben, mert pont olyan mint egy jó kis minestrone leves csak éppen lencsével.
Az eredeti receptet én egy kicsit átalakítottam, hogy passzoljon az otthon fellelt alapanyagokhoz. Az eredmény káprázatos volt, mindenki szerette aki kapott belőle. És lévén újévi lencseleves, pár embert gazdagítottam vele!!!

Hozzávalók
20 dkg száraz lencse
1 közepes méretű zellergumó fele
1 közepes méretű karalábé negyede
4 kisebb sárgarépa
1 fehérrépa
40 dkg paradicsom
1 fej vöröshagyma
2 kis gerezd fokhagyma
5 dl húsleves
szárított, morzsolt kakukkfű
só
bors
olívaolaj

 A lencsét 2 órára beáztattam. A sárgarépát, fehérrépát, a zellert, a karalábét és a hagymát is nagyon apró kockákra vágtam. A hagymát megpirítottam némi olívaolajon. A felkockázott zöldségeket a hagymán megdinszteltem. A paradicsomot kivettem a mélyhűtőből és meleg vízben lehúztam a héját. (Bevallom nem nagyon szoktam ezzel bajlódni, egyrészt mert nagyon macerásnak gondoltam, másrészt mert én szeretem a paradicsom héját vagyis nem zavar az ételben. Most mégis azt gondoltam, hogy egy levesben azért nem való, hogy felkunkorodott paradicsom héjak lebegjenek a felszínén. Meglepően könnyű volt maga a művelet, azaz a fagyos paradicsom meleg víz hatására ledobja magáról a kabátot.) Mivel koktélparadicsomok voltak így az aprítással nem törődtem. A zöldségekre nyomtam a két fej fokhagymát és aztán a paradicsomokat is hozzáadtam. Megsóztam, finoman megborsoztam és szórtam rá némi kakukkfüvet is. A levest felöntöttem 5 dl húslevessel és hozzáadtam a lecsöpögtetett lencsét. A levest fedő alatt addig főztem amíg a lencse megpuhult. Amit nem győztem folyamatos kóstolással ellenőrizni, mert isteni illat volt. Tálaláskor pár csepp balzsamecettel ízesítettem és a tetejét reszelt parmezánnal szórtam meg.
Mivel nagyon nagy sikere volt és még lencsém is maradt, nem csak egy év múlva készítem legközelebb!